Az ezred története

 

A 11-ik huszárezredet Mária Terézia királynő állította fel 1762-ben, mint „Erdélyi székely határőr-huszárezred”-et (Székler Grenz-Husaren-Regiment).

Az ezrednél meg ez évben magalakult 8 lovas század (2-2 egy escadront képezett) és azoknak tiszti kara. A huszárezred 1762 késő őszére már bevetésképes volt. A zászlót decemberben kapták meg.

1769-ben a lovasezredeket megszámozták és az ezred neve 11-ik számú székely határőrző huszárezred volt.

A székely huszárok először - gróf Benyovszky Móric ezredes parancsnoksága alatt - 1778-79-ben a bajor örökösödési háborúban tüntették ki magukat.

1788-ban az ezred a tatárokkal és janicsárokkal vívott számos ütközetben vett részt és az ellenség visszaszorításában nagy érdemeket szerzett. II. József ezért a fegyvertényért pénzzel jutalmazta a székely huszárokat. A döntő ütközetre augusztus 12-én került sor, ahol a huszárok és gyalogosok közül 323-an haltak hősi halált.

1789. augusztus 26-án a törökök a törcsvári szorosban három órás harc után gróf Gyulai Albert kapitány egy nagyszerű támadással visszavetette az ellenséget és mindaddig feltartóztatta, amíg a gyalogság ismét harcra készen el nem helyezkedhetett. Gyulai sebesülése dacára többször rajtaütött az ellenségen, ez által megmentette az ágyúkat. E tettéért Gyulai kapitányt a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Rajta kívül még Vajna Gábor részesült e kitüntetésben. A tisztek és legénység pedig, akik részt vettek az ütközetben, egy hónapi fizetésüket kapták ráadásul.

Szeptember 22-én Mărtineşti közelében nagy erőket felvonultató összecsapásra került sor. A csata után Koburg herceg II. Józsefnek küldött levelében ez áll: ,,nem tudom eléggé dicsérni Lajos alezredest és székely huszár osztályát”.

A székelyek harci erejének igazi megmérettetését a hosszú francia háború jelentette. A székelyföldi határőrezredek már 1793 tavaszán csatlakoztak a reguláris csapatokhoz. Az 1793-as harcokban való részvételért Szalló őrmestert arany vitézségi éremmel tüntették ki, Konrád István őrmester, Gáspár Dániel, Vásárhelyi József és Kováts Ádám pedig ezüst vitézségi éremben részesült. Még Károly főherceg is elismeréssel szólt a székely huszárok hőstetteiről.

1795-ben Heidelbergnél Dániel alezredes megakadályozta a francia lovasságot harcszerű felderítésében és háromszor visszavetette azt. Az ellenség még azzal sem dicsekedhetett, hogy csak egyetlen egy székely huszárt is elfogott volna. 1795-ben a huszárezrednek 130 halottja és sebesültje volt.

1796-ban az ezred szétugrasztott Oggersheimnél egy ellenséges zászlóaljat és ismételt ellentámadásaival sokáig feltartotta az ellenség előrenyomulását. Dániel alezredes osztálya megrohanta Nürnberg városát és ez által megmentette a harácsolástól és gyújtogatástól. November 18-án súlyos csapás érte az ezredet, mert az ezredparancsnok, Borra József ezredes meghalt.

1799-ben az ezred hónapokig teljes előőrsi szolgálaton volt a Rajna mellett.

Az 1801 - 1805 közötti időszak harcok nélkül telt el.

Az 1805-ben az ezred Paltenbrunnál megütközött az ellenséggel és 2000 fő, s 4 ágyú ellen sikeresen kitartott. A súlyosan sebesült báró Geringer ezredes életét három huszár mentette meg.

1809-ben a háborúskodás újból megkezdődött, a székely huszárok Lengyelországba kerültek. Május elején a székely huszárok megszállták a Napóleonnal szövetkezett Lengyelország fővárosát, Varsót. A Sandomierzbe való bevonuláskor az opatowi kapunál a díszsorfalat a huszárezred alkotta. Harcoltak Lembergnél s Tarnopolnál, számos kitüntetésben részesülve.

1813 elején az ezred kelet Galíciában portyázott. Júliusban három osztály az osztrák-bajor határra került, hogy a bajorok betörése ellen biztosítsák Ausztriát. Október 31-én a hanaui véres utcai harcokban tüntette ki magát az ezred. 1813. december 24. gyászos emlékű nap, ily veszteség egyetlen csatában sem érte a huszárokat: 42-en haltak meg a Saint Croix-nál folyó ütközetben.

1814 elején átlépték a francia határt, vívtak véres harcokat a franciákkal. Április 1-én bevonultak Párizsba. Büszkén lengett az ezred zászlója Franciaország fővárosában, míg a párizsi béke véget vetett a háborúnak. Június 3-án indult el az ezred hazafelé Franciaországon, Badenen, Württembergen, Bajorországon át és 117 napi menetelés után 1815 novemberében aztán végleg hazaérkezett.

A huszárezred a törökök és franciák elleni háborúban mintegy kétszáz ütközetben vett részt, több mint ezer halottja és sebesültje volt.

1848 tavaszán a huszárság mindösszesen harmada, négy ezred (1., 2., 3., valamint a 11. huszárezred) volt csak Magyarországon Az ezred kettészakadt: két román legénységű százada a császári, a maradék hat század magyar oldalon harcolt.

A román századokat leszámítva a huszárezred részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, a tisztek több mint fele végig szolgálta, az erdélyi hadsereg jelentős beosztásait betöltve. Egy osztályuk már 1848 augusztusában a hadszíntérre került,

Bácskában harcolt a szerb felkelők ellen november elejéig. Erdélybe csak decemberben jutottak vissza Bem hadtestével. Kiss Sándor őrnagy vezénylete alatt valamennyi jelentős ütközetben részt vettek Erdély teljes felszabadításáig.

Amikor 1850. január 21-én megszűnt az erélyi határőrvidék, az erdélyi székely határőrezred 89 éves fennállása után 11-es huszárezreddé alakult át.

1859-ben az április hadüzenet után az ezred Veronába vonult. A béke után az ezred Cillin át az állomáshelyére, a Lajta menti Bruckba menetelt, 1860-ban Klagenfurtba helyezték át, azután pedig 1864-ben Pordenoneba, Felső Olaszországba került.
1866-ban az ezred a déli hadsereghez beosztva Vicenza-ba került. A Bujanovics lovasdandárhoz tartozott a 11. huszárezred, amelynek parancsnoka maga aggteleki Bujanovics Ágost ezredes volt.

A magyar huszár és a magyar ló kitartásáról a 11. ezred történetében olvasható, ahol külön felemlítik, hogy a csata napján hajnali 3 órától a késő esteli órákig a lovakat itatni, etetni és nyergelni nem tudták, a huszárok pedig étlen-szomjan verekedtek ezen a forró júniusi napon. Az ezred egyes kisebb osztagai, az előző napok terhes portyázó szolgálata miatt, közel 40 óráig voltak szolgálatban, éjjel és nappal egyhuzamban, s amikor a csata hevében újból és újból rohamra került a sor.

A huszártiszti vitézség megkapó példáját maga Bujanovics ezredes szolgáltatta. Az ellenséggel való összecsapás hevében ugyanis Krisztiány hadnaggyal és 30 huszárral megrohanta az olaszok egy ütegét, amelyet a gyalogság is fedezett. Rohamuk azonban a rájuk irányított ellenséges tűzben összeomlott. Bujanovics maga is igen súlyosan megsebesült, lovát pedig kilőtték alóla. A huszárok közül csak Krisztiány hadnagy és egy huszár tudott behatolni az ellenséges üteg ágyúi közé, de ezeket is lefegyverezték. Ekkor az olaszok Krisztiányt le akarták szúrni, de a közelben tartózkodó Bixio olasz tábornok odarohant, megmentette a vitéz magyar huszártiszt életét és kardját ezekkel a szavakkal adta vissza neki: „Vegye vissza a kardját, mert megérdemli, hogy tovább viselje.” Bujanovics ezredest I. Ferenc József, Albrecht főherceg javaslatára, mindjárt a csata után tábornokká léptette elő.

A versai hídért vívott harcokban tanúsított hősies magatartásuk miatt az ezred 18 tisztje, 18 altisztje és 15 huszárja kapott kitüntetést.

A versai csata emlékére az ezred tiszti kara a Versai-alapítványt létesítette és július 26-án az évfordulót, mint ezred-emléknapot mindig megünnepelte.

A békekötés után az ezred Brandeis-ba került, innen 1869-ben Saaz-ba, 1878-ban Győrbe, 1884-ben Bécsbe, 1889-ben Szombathelyre.

Az ezred legénységét 1898 óta Vas és Zala megyéből sorozták.

Az ezredet 1912-ben Lancutba helyezték át, de az ezredtörzs és a sorozó bizottság itt maradt egészen az ezred felszámolásáig (ami 1918 novemberében következett be).

1919-ben – a megalakuló nemzeti hadseregben – egy 11-es huszárszázad is részt vett. Ezt Keszthelyre helyezték és 1921-ben megszűnt.

Kiegészítő információ